Mikulás és a karácsony – nálunk és másutt, a nagyvilágban

Meleg szívvel gondolok vissza gyermekkorom legcsodásabb napjaira, a szó szerinti csodákra. A szüleim a kisiskolás korom kezdetéig, a nagyobb gyerekek általi „felvilágosodásig”, nagy buzgalommal és igyekezettel éltették bennem a hitet, hogy bizony a díszes karácsonyfa és az az alá kerülő ajándékok egytől egyig Jézuskától származnak, ő csempészi őket az otthonunkba. Hasonló szeretettel és odaadással „művelték” az örömszerző akcióikat Mikulás napján és a húsvéti időszakban is.

De hogy honnan jött e magyar szokás, s hogy van ez a világ többi részén?

A keresztfiam Belgiumban nőtt fel, s ugyan tavaly már nagykorú lett, a kisöccsei még hisznek… Ám nem pont abban, mint mi idehaza. Ott ugyanis amerikai módon a Mikulás / Télapó hozza az ajándékokat. Erdélyi barátaink pedig azt mesélték, hogy Romániában az Angyalka. Hogy is van ez? Persze, ha gyermek hallja ezt az információt, akkor könnyedén háríthatunk azzal, hogy meg kell osztani a munkát, hiszen, hogy is vihetné egy személy a világ összes házába a meglepetéseket, nemde?

Azzal talán mindannyian tisztában vagyunk, hogy Szent Miklós püspök (a tengerészek és a gyermekek védőszentje) a szegények és a gyermekek megsegítésére tette fel az életét, s közben mindvégig rendíthetetlenül hirdette a szeretetet. Az ajándékozás legendája viszont többféle változatban él, összegezve ezeket elmondható, hogy Miklós meg akart segíteni egy három lánygyermekes családot, ezért háromszori aranyadományt vitt nekik, a harmadik viszont éppen belepottyant egy száradó harisnyába.

Nálunk a Mikulás december 5-én éjjel, a kitisztított, ablakba helyezett csizmácskákba (vagy filccsizmába, zokniba, zacskóba) teszi az ajándékait, hogy 6-án, Miklós névnap reggelén megtalálhassák őket. Az első csokimikulást 1934-ben gyártották idehaza. Érdekesség, hogy maga a név, hogy Mikulás cseh eredetű, míg a hazai ajándékozási „szertartás”, hagyomány osztrák minta alapján terjedt el, honosodott meg. A 20. század közepén a magyar néphagyományban a Mikulás a mennyből figyelte a gyerekek.

Meglepő, hogy a nem oly távoli Németországban mennyire eltérő szokások alakultak ki. Nikolaus megfeleltethető a mi változatunknak, viszont náluk Weihnachtsmann hozza az ajándékokat, s nem a Jézuska. A német evangélikusok Mikulása a Pelzetmärtel, aki november 11-én, Márton napon lepi meg a lurkókat (mi ekkor többnyire libát fogyasztunk), míg az oroszok Fagy Apója január 1-jén.

A rengeteg amerikai filmes alkotásból tudható, hogy náluk (USA és Kanada) nincs külön Mikulás, ott a Télapó viszi az ajándékokat. Nálunk a boltokban kezd eléggé összemosódni, hiszen, ha egy karácsonyi pólót vagy pulcsit szeretne venni az ember (gyaníthatóan ezt is amerikai filmes mintára, példának okáért említem a Bridget Jones naplójában Mark Darcy – alias Colin Firth – által viselteket), egy-egy mikulássapkás-, díszített mézeskalácsfigurába (olyan shrekes barna Mézibe) biztosan belefut.

Elmondható, hogy egyre nehezebb fenntartani az ünnep varázsát, hiszen annak az elvilágiasodása, elüzletiesedése megnehezíti a szülők dolgát a tekintetben, hogy igazi „váó” élményt adhassanak a gyermekeiknek. A boltokban jóval az ünnepek előtt megjelennek a figurák, a városok már fényárban úsznak (bár az energiaválság ebből egy picit visszavett), a televízióból ömlik a rengeteg reklám, s ott vannak a filmek, ahol zavart keltően Mikulás hozza az ajándékokat… A változások törvényszerűek, a szokások is alakulnak, hiszen ma már a családok többségében együtt díszítik a fát. Ám mégis úgy gondolom, hogy a gyermekeknek ugyanúgy szükségük van a csodákra; s ha a körülmények nagy mértékben változtak is, képesnek kell lennünk megalkotni az ő igényeikhez és valóságukhoz mért csoda-élményt, amiből egy életen át táplálkozhatnak. Úgy, ahogy mi is, hiszen visszaemlékezve az én arcomra mindig mosoly kúszik, s a gyermeki lelkem visszatér belém, ha csak egy pillanatra is, hogy elárasszon örömmel és szeretettel.